Lackfi János: Bicajom Shimano, nem más

Bicajom Shimano, nem más,

mutatom, ki a jó bringás.

Farolok, tekerek, pörgök,

lesik a nyavalyás törpök.

Emelem kezemet égnek,

kerekem emelem, tépek.

Julikám idenéz énrám:

kicsikét meginog bringám.

Lackfi János: Apám kakasa

Ej, mi a szösz, kakas szaki,

csak nem a szobában lakik?

Megzakkant tán az öregem,

s beengedi ide nekem?

Ide repül, oda kotor,

tele önnel minden bokor,

bár nincs is bokor a házban,

s a kakast se kell magázzam.

Kukorékolsz, mint az ágyú,

az agyunk is belelágyul!

Mint a postás a levelet,

padlónk telepecsételed!

Becsüld meg magad, öregem,

mert hát úszni nem tudsz te sem,

s ha levesben kötsz ki végül,

tarajod is belekékül!

Macska, téged arra intlek,

ne lépj túl bizonyos szintet!

Kakasnak erős a csőre,

vagdos vele nyakra-főre.

Láttam már félszemű kandúrt,

biztosítlak, jól elrandult!

S ha a harcban nem nyuvadsz ki,

hát apám fog agyoncsapni!

Zelk Zoltán: Este jó

Este jó, este jó
este mégis jó.
Apa mosdik, anya főz,
együtt lenni jó.

Ég a tűz, a fazék
víznótát fütyül
bogárkarika forog
a lámpa körül.

A táncuk karikás,
mint a koszorú,
meg is hal egy kis bogár:
mégse szomorú.

Lassú tánc, lassú tánc
táncol a plafon,
el is érem már talán,
olyan alacsony.

De az ágy meg a szék
messzire szalad,
mint a füst, elszállnak a
fekete falak.

Nem félek, de azért
sírni akarok,
szállok én is, mint a füst,
mert könnyű vagyok

Ki emel, ki emel,
ringat engemet?
Kinyitnám még a szemem,
de már nem lehet…

Elolvadt a világ,
de a közepén
anya ül, és ott ülök
az ölében én.

Őri István: Találkozás

Nem megfoghatatlan
ködös alakok
nem átlátszatlan
homályos ablakok
nem kimondott
elhaló szavak
nem semmibe tűnő
boldog pillanat

hanem

kezed,
mely kezemhez érkezett
élő-meleg, puha-örök
nem lángolás
nem tűz -
apró örömök
nem kérdések, nem beszélgetés
végtelen mosolyok
csillogó szemek
együtt ébredés
mámorító illatok -
ami te vagy, s 'mi én vagyok

nem ígéretek, csak napok,
mik egybe tűnnek
s hisszük: soha meg nem szűnnek
nappalok
éjszakák
csókok
ölelések
mert kezed kezemhez érkezett.

Ingrid Sjöstrand: A felnőttek furcsák néha

A felnőttek
furcsák néha.

Azt hiszik,
elég összeterelni
két "alkalmas korú" gyereket,
és a két gyerek
automatikusan jó haver lesz.

Szeretném összeterelni
papát
találomra egy "alkalmas korú"
bácsival
és megnézni, összehaverkodnak-e
- biztosan nem akarna
engem se többé összeterelni
Ulla-Gullával pédául.
Sokkal szívesebben játszom
Lill-Pärával,
pedig Lill-Pära kis tökmag,
de ugyanazt szereti
és ugyanazt utálja, mint én
- Ulla-Gullát például.

Dalocska a gyalogos közlekedésről

Debrecenbe kéne menni dallamára:

Amikor a lámpa piros,
Kocsiútra lépni tilos!
Hogyha sárga, tessék várni,
Zöldön lehet átsétálni.

Jelzőlámpa

Kinek kedves keze lába
Nézze,mit jelez a lámpa.
Zöldet,sárgát,pirosat
szabad utat, tilosat!

Villanyrendőr

Most még piros,
később sárga,
míg a szemed zöldet várja,
piros mondja állj, baj ne essék várj.
Sárga súgja
légy türelmes,
indulni még veszedelmes!
De amikor zöldet mutat
indulj pajtás,
jó utat!

SZALAI BORBÁLA: NYÚL TAMÁS, AZ ÓVODÁS

SZALAI BORBÁLA: NYÚL TAMÁS, AZ ÓVODÁS

Erdőszéli bokor alján
megnyílt az új óvoda.
Tomi fiát Nyúlanyó is
beíratta hát oda.

Megszeppenve nézett körül
az aprócska nyúlgyerek:
- Mama, félek! Vigyél haza!
Itt senkit sem ismerek!...-

- Ejnye, fiam! - szólt az anyja. -
Hogy lehetsz ily gyáva nyúl?!
Itt van minden szomszédgyerek,
nézd, Tapsi is itt tanul...-

Így kezdte el az óvodát
kurta farkú Nyúl Tamás...
Verset tanult, énekeket,
mint a többi óvodás...

Eljött a tél, s szól az anyja:
- Halljuk, mit tudsz, kisfiam! -
Csengő hangon kezdi Tomi:
- Trilli-trilla-trillilam... -

- De hiszen ez madár nóta?!
Hol tanultad, jó gyerek? -
- Óvodánkban sárgarigó
tanítja az éneket!...-

No, lett erre nagy derültség!
Visszhangzott a kacagás!
Fel is húzta ám az orrát,
megsértődött Nyúl Tamás!...

Amióta kinevették,
meg se mukkan sohasem...
Nem tudja őt szóra bírni
még a saját anyja sem...

Szalai Borbála: A hűséges útitárs

Szalai Borbála: A hűséges útitárs

Egy szép napon hosszú útra készült az új ceruza.
Vigy magaddal – szólt a radír, Vigy magaddal cimbora.
Mindenüvé elkísérlek, és meglásd, hű társad leszek,
Ha út közben bajba jutnál, készségesen segítek.
De nem bánom, szegődj mellém, hiszen éppen indulok,
A hófehér papírlapon meglátod, majd mit tudok.
Azzal hipp-hopp, fürgén útnak is eredt,
Vékony hegye írta, rótta a szép, formás betűket.
Ám egyszer nagy baj esett, megbotlott a ceruza,
Vonal alá, vonal fölé gurult szét a gyöngysora.
Most mit tegyen? Helyre rakni nem tudja a betűket,
Kesergett, hogy csúffá tette ezt a szép új füzetet.
Sose búsulj, itt vagyok én – szólalt meg a kis radír,
Eltüntetem a görbe sort, s hófehér lesz a papír.
Ahogy mondta, úgy is történt, és a csúffá vált irkalap
Keze nyomán újra szép lett néhány másodperc alatt.
Nos, azóta sohasem jár egymaga a ceruza,
Útitársa lett a radír, a hűséges cimbora.

Létay Lajos: Mit akar a ceruza?

Létay Lajos: Mit akar a ceruza?

Az asztalon új ceruza
meghegyezve szépen
lássuk vajon hogyan ír,
hogyan áll a kézben?

Megmarkolja Palika,
nekiesik Péter,
de lám csak, a ceruza
botorkál, szökdécsel.

Erre húznák – arra megy,
csúszkál jobbra – balra,
írkapapírról lelép
s karcol az asztalra.

Mit akar e ceruza?
Vesszőt, cukrot vár-e?
Miért nem ír betűket,
mint a Marikáé?

Nem tud – mondja Palkó,
még újra kipróbálja.
Nem baj, ő is jön velünk
ősszel iskolába.

Székely Dezső: Színes ceruzák

Székely Dezső: Színes ceruzák

Kaptam egy doboz színes ceruzát
Hányféle színből állhat a világ:
próbáljuk ki, mert hamar este lesz.
Minden ceruza rögtön élni kezd
ha elindítom most a rajzlapon,
s a nagyvilágot ide rajzolom:
fehérrel a havat,
kékkel meg a tavat,
pirossal a kendőt,
zölddel kerek erdőt,
arannyal a napot,
barnával kalapot,
feketével füstöt,
sárgával rézüstöt,
ezüsttel ezüsttallért, meg egy
ezüstróka gallért, s lilával, mert
szebb nem lehet, aláírom a nevemet.

Megfázott az elefánt

Várkonyi Katalin: Elefánt

Megfázott az elefánt
rossz dolog a nátha,
bánja már, hogy nem maradt
messzi Indiába'.

Rács előtt egy kisgyerek
tanakodva nézi,
mibe fújja ormányát
az elefántbébi?

Nem fújhatja, nem bizony
csöppnyi zsebkendőbe,
legfeljebb egy jókora
lipi-lepedőbe.

Hajnal Anna: A náthás medve

Hajnal Anna: A náthás medve

Őszi eső mikor esik,
sűrű erdő nedvesedik,
ki nem szeret náthát kapni,
erdőre ne menjen lakni!
Barna medve jól megjárta,
jött egy szél, a fát megrázta,
hogy megázott!
Hogy megfázott!
Zuhannyal zuhant nyakába,
leteperte őt a nátha.
Náthás lett a medve, mérges,
ki ne tudná, hogy mit érez!
Szegény feje,
gőzzel tele,
mint a léggömb ül a nyakán,
ha prüsszent elszáll talán!
Pedig prüszköl egetverőt,
majdhogy szétviszi az erdőt.
Be is vonul barlangjába,
ezeréves fa odvába.
Barlangjában egymagában
dörmög, morog,
helyben forog,
amit érez, meg nem érti,
mi az ami torkát sérti.
Szegény orrát
csavargatják,
akárhogy néz,
senkit sem lát!
Hátrál szegény, de hiába
orrában csak úr a nátha!
Csavargatja,
viszketteti,
szurkálgatja,
prüsszögteti!
szegény medve
így járt vele,
jajjal, bajjal van modt tele.

Bizony összegömbölyödik,
bizony ki se gömbölyödik,
szipog, fel-fel fohászkodik,
kialussza nagy baját,
télig alszik, s télen át.

Verseghy Erzsébet: Libanátha

Verseghy Erzsébet: Libanátha

Lúdanyónak könnye pereg, kislibája nagyon beteg.
Megfázott a csupasz lába, mezítláb ment óvodába.
Jó mamája borogatja, forró teával itatja,
meg is gyógyul harmadnapra, holnapután vasárnapra.
Hétfőn reggel korán költik, tó vizében megfürösztik,
csizmát húznak lúdtalpára, úgy küldik az óvodába.